A parancs

- Alv, meséld csak el, hogy lehet, hogy Sesshoumaru lekoppintotta Miroku „jó” szokását? –kérdezte Sango –Ez egyáltalán nem jellemző rá. Legalábbis én nem ilyennek ismertem meg. Ez annyira abszurd, nem nagyon tudom elképzelni róla, hogy ennyi perverzióval rendelkezne.

- Sango, szerintem vagy azért csinálja, mert csak idegesíteni akarja, vagy, mert tetszik neki és így csapja a szelet. –mondta Kirara

A lányok már a Kakerában utaztak a galaxis túlsó felében a Tália nevű bolygóra. És mint ilyenkor általában Alv magánélete, illetve Sesshoumaruval való kapcsolata volt a téma.

- Csak szeretnéd! –csattant fel Alv, akinek a már halványrózsaszínben pompázó arca pipacs-pirosra váltott. –És pont te beszélsz? Aki féléve minden alkalommal elvörösödik és elejti, ami a kezében van, amikor Kurama megjelenik! Tényleg, ez miért is van? Talán, mert bele zúgtál? Vagy valami más? Például…

- Na és te? Ugyan így reagálsz, amikor Sessy felbukkan! Mit is mondott neked a múltkor, amikor röplabdáztunk? „Formás kis lábak, kár hogy csak ilyen ritkán látjuk őket…” –mondta Kirara és örömmel, vette észre, hogy sikerült még jobban zavarba hoznia Alvot.

- Menjünk Dver, ezek már megint úgy viselkednek, mint az ovisok. –szólt Sango

- Rendben… Emlékszer hogy a múltkor min veszekedtek? –kérdezte Dvergr

- Igen, azon, mert Kirara elcsórta Alv párnáit. És az óta sem adta vissza őket, de cserébe Alv kitúrta őt az ágyából. De a lány elég makacs és vissza akarta foglalni. Úgyhogy most mindketten Kirara francia-ágyán alszanak. –válaszolt nevetve Sango

- Hamarosan megérkezünk. Szedjétek össze magatokat. –mondta Dvergr

- Igen is, értettük. –szólt Alv és Kirara

- Na mi történt? Ki tudtatok békülni?

***

 - Nem értem, itt minden olyan csendes. Semmi sem utal, arra hogy lázadások vannak. –mondta Kirara

- Igen, szerintem is csendes, túl csendes. –mondta Sango

- Heh, mi értelme ide riadóztatni minket a pusztulat közepébe? A nagy semmi társaságába.

- Alv, fejezd be a zsörtölődést, ha nem tudsz valami hasznosat mondani, akkor légy szíves és kussolj. –szólt oda Kirara

- Na ide figyel, én nem vagyok a…

- Befejeznétek végre? Egész álló nap mást sem csináltok, csak veszekedtek. –emelte fel a hangját Dvergr, ami tőle igen csak szokatlan volt. Alv és Kirara hirtelen elhallgattak és sor került egykét döbbent pillantásra is. –A következőkben egy szót se halljak, különben olyat kaptok, amit nem fogtok zsebre rakni. Értve vagyok? Ha nem világos majd segítek. Úgyhogy azt ajánlom, hogy a következőkben mind a ketten szépen fogjátok be a szátokat. –mondta és elindult az egyik irányba.

- Alv, te tudtad, hogy tud kiabálni? –kérdezte Kirara

- Nem…

- Nem azt mondtam, hogy fogjátok be a szátokat? Indulás. Aki lemarad azt egy jól irányzott rúgással, fogom a galaxis másik felébe röpíteni. Gyerünk mozgás! –parancsolta Dvergr, akár egy tábornok.

- Kezdek kételkedni anyám épelméjűségében... –mondta Alv. Dvergr megfordult és olyan tekintettel nézett rá, hogy nem csak lánya, de még egy egész hadsereg is meggondolná hogy kötekedjen-e vele.

- Négy betű –sziszegte –KUSS!

- Ilyen az, ha anyád a sarkára áll. –mondta Kirara

- Az a négy betű rád is vonatkozik. –szólt Dvergr, majd hirtelen összeesett.

- Anya! –Alv oda rohant hozzá –Anya! Mi történt? Anya! –a Dvergr eszméletlenül feküdt a földön. Alv a hátára fordította, de abban a pillanatban kinyitotta a szemét. A tekintete furcsán üres volt. Majd hirtelen megragadta a lány torkát.

- Anya… anya mi… a jó… fenét… művelsz? Hagyd… hagyd abba…

- Dvergr! Mit csinálsz?! –futott oda Sango és Kirara két társukhoz. De addigra Alv már a földön feküdt, Dvergr fölötte térdelt és vasmarokkal szorította a nyakát.  De a tekintete még mindig rezzenéstelen és üres volt.

- Bocsáss meg Dvergr. –mondta Kirara és olyan erővel vágta pofon a lányt, hogy az ismét összeesett, de most már nem kellett attól tartani, hogy újból magához tér. Alv levegő után kapkodva feküdt a földön.

- Mégis mi a jó élet volt ez? –kérdezte

- Fogalmam sincs. De egyben vagy még? –mondta Sango

- Lányok, szerintetek mennyire fog rám haragudni, ha magához tér?

- Kirara, amennyire csak lehet. –lihegte Alv –Várjatok csak. Ez meg mi? –kérdezte a lány, és Dvergr nyakához nyúlt. Valami különös alakú sebet fedezett fel rajta. Mintha egy egészen apró golyó ütötte seb volna.

- Diclocom… hát ezért tette. –mondta Kirara

- Mégis mi az a Diclocom? –kérdezte Alv

- A Diclocom egy olyan anyag, ami arra utasítja az embereket, hogy végezzenek a célpontokkal. Tökéletes gyilkoló gépeket csinál belőlük, aki nem félnek semmitől, még a haláltól sem. Parancsot kapnak, hogy végezzenek az erre kijelölt személlyel. Ezt mindenképpen megteszik, ha kell még a saját életük árán is. Ez a szer szinte ugyan olyan, mint egy ma is használt Hasis nevű vírus program. Ugyan azok a hatások, mindössze annyiban különbözik attól, hogy az csak gépeket veszélyeztet. Ezt pedig kifejezetten azért csinálták hogy embereket tudjanak vele manipulálni. Ez a szer az idegrendszert támadja meg, üzenetet küld az agynak és arra késztetei, hogy végezzen azzal az emberrel, akitől meg akarnak szabadulni. Ha az a személy, akit a Diclocom „megfertőzött” megölte a célpontokat, akkor saját magával is végez. Mert egy olyan kémiai hatóanyagot tartalmaz, ami nem hagy nyomokat, pont úgy, mint a Hasis. Így elkerülik, azt hogy kiderüljön ki, miért és hogyan végzett a célszeméllyel. Ez a szer a gyilkos halála után pár perccel lebontja a testét. Tehát egy halottal kevesebb lesz, s azok, akik ezt kitervelték minden apropó nélkül, megússzák a dolgot. Tehát ha úgy vesszük, akkor semmiben sem különbözik a Hasistól. –mondta Sango

- És pontosan mi az a Hasis? –tette fel az újabb kérdést Alv

- Az eredetileg egy drog volt, ami érzéketlenné tette az embereket. Régebben is akárkit gyilkossá változtatott. Ők sem riadtak vissza a haláltól, ugyanúgy, mint azok, akiknek Diclocom jutott a szervezetükbe.

- Ez a parányi gyöngyszem ilyen szörnyűségekre képes? –kérdezte Kirara, aki már a markában tartotta a Diclocomot tartalmazó golyócskát.

- Igen, és örülök hogy ilyen gyorsan eltávolítottad Dvergr testéből, különben alig negyed-óra alatt végzett volna vele. De így csak egy enyhe rosszul létre számíthat, ha legalább is azt vesszük, hogy mennyi ideig volt a testében. –válaszolt Sango 

- Rendben de most már menjünk. Már fél napja itt vagyunk és még mindig nem csináltunk semmit. –mondta Alv

- Nem érzitek különösnek, hogy rajtunk kívül nem láttunk egyetlen embert sem, de Dvergr mégis meg fertőződött.

- Kirara, mi az hogy egyetlen embert? Akkor azok kik? –csattant föl Alv

- Hol?

- Ott!

- Te jó ég! A bolygó egész lakossága ide sereglett?

- Áh, szóval magukat küldte a hivatal. Rendben, akkor hát mutassák, meg hogy mire is képesek. Verjék vissza őket! –ordított egy férfi a lányok háta mögött.

- Még is ki maga? –kérdezte Alv

- Én vagyok az itt toborzott hadsereg kapitánya. Ha esetleg nem sikerülne, meg állítani őket hoztam egy kis erősítést. –mutatott a háta mögé, ahol legalább ötvenezer katona állt. –Bár a hivatal ügynökeinek nem hiszem, hogy nehéz dolguk lenne egy csapat alsóbbrendű szolgával. Most azonnal fékezzék meg ezt a tömeget! Ez parancs!

- Sango, te vigyázz Dvergr-re, Alv, te gyere velem. –szólt Kirara.

A lány bólintott, majd követte barátnőjét. Kirara az ember sereg elé lépett, elő vette a tollát a földhöz, érintette és megtett vele három-négy métert. Majd a levegőbe még két egyenes vonalat húzott.

- Itt az út le van zárva! –mondta –Kérem önöket, hogy forduljanak vissza, hagyják el ezt a területet. Menjenek vissza a biztonságos otthonaikba!

- Még hogy biztonságos! Az ablakok kitörve, a falak kilyukasztva! Romokban vannak az épületek! Ezt nevezi maga biztonságosnak?! –kiabálták az emberek, és elkezdték sárral, rohadt paradicsommal és tojással dobálni a két lányt.

- Miért nem oszlatják már fel ezt a háborgó szolga sereget? –ordította a hadsereg kapitánya

- Elég volt! –harsogta túl a népet Kirara –Most azonnal fejezzék be, ha nem akarják, hogy erőszakot alkalmazzunk! Hagyjanak fel a lázongással és menjenek haza! –de ezek a szavak mit sem értek ellenük. Az emberek vakmerően próbálták áttörni a lány által állított sorompót. Alv és Kirara a tinta-kötélnek feszülve tartották az egyre csak özönlő ember sereget.

- Ha nem akarják, hogy erőszakot alkalmazzunk, akkor menjenek haza. –szólalt meg Alv –Ismétlem, távozzanak innen. Hagyják el ezt a területet. –de ezek sem gyakoroltak hatást a lázadókra. Majd hirtelen lövések dördültek.

- Ne lőjenek! –ordított hátra Kirara –Emberek! Azonnal menjenek el innen, különben az életük is rámehet erre a lázongásra! –mondta a lány, ez végre megtette a magáét és a tömeg visszavonult. Mire az utolsó ember is eltűnt a két lány fáradtan ballagott vissza a többiekhez.

- És hol vannak a katonák? –kérdezte Alv

- Elmentek. A kapitányuk azt mondta, hogy menjük be a városba, mert foglaltattak nekünk egy szobát. –felelte Sango

- Négy külön…

- Nem. Határozottan kijelentette hogy egy szobát. Szerintem azt gondolta, hogy úgyis ügynökök vagyunk, elnyomorgunk mi egy kis helyen is.

***

- Szóval ez lesz az. Menjünk be, szeretnék végre lezuhanyozni. –mondta Alv a szálloda előtt.

- Rendben. Menjünk... –Kirara megindult a bejárat felé, de ekkor az ott lévő őr elállta az útját. Megpróbálta kerülni, de ismét elé állt. Ekkor Alv lépett mellé.

- Elnézést…

- Ne Alv, hagyd csak. Majd keresünk egy szökőkutat, vagy patakot ahol meg tudunk tisztálkodni. –fogta meg a lány csuklóját Kirara. Alv hümmögött egyet majd barátnője után ment. Amikor megfordultak két kisgyerek állt előttük, egy kislány és egy nála valamivel alig idősebb fiú.

- Hölgyeim, parancsolnak valami i... –a lány már nem tudta befejezni a mondatot, mert ekkor egy autó hajtott be az épület elé. Ezek után Alv és Sango már csak azt láthatta, hogy a kislány kezében lévő kancsó ezer darabra törik a földön.

- Jó ég... –suttogta döbbenten Sango

- Hugi! –ordított a fiú. Majd amikor az autó arrébb hajtott, akkor látták, hogy a kislánynak az ijedségen kívül semmi baja sem esett.  Kirara ugyanis még időben, képességeit kihasználva félre rántotta.

- Jól vagy?

- Igen köszönöm. –mondta reszketve a kislány.

- Hugi! Jaj, hugicám! Ugye nem esett semmi bajod?

- Nem, semmi. A hölgy megmentett.

- Kisasszony, olyan hálásak vagyunk. Mondja, segíthetünk valamiben? –kérdezte a fiú

- Nem köszönöm… habár, nem tudtok valahol esetleg egy patakot vagy…

- Óh, hát persze kisasszony! Örömmel segítünk.

A gyerekek elvezették őket egy erdőben folydogáló kis patakhoz. A két lány levette a cipőjét, és máris rohantak be a vízbe. Sango kint maradt, leült a partra és a még mindig eszméletlen Dvergrt a vállának támasztotta. Ő nem, mert bemenni, aggódott a lányért, hisz neki olyan volt mintha a testvére lenne. Annak is tartotta már a kezdettől fogva. Ezért nem akarta magára hagyni. Kirara és Alv iránt is így érzett, de Dvergrt egy picivel jobban szerette. Visszagondolt arra, milyen volt, amikor először beszélt a lánnyal. Mennyire meglepte őket a hasonlóság. Milyen volt először vele és Alv-al vacsorázni. Itt elmosolyodott. Mert az is eszébe jutott, hogy Kirara zugiban kilopkodta Alv tányérjából a sült krumplit. Maga előtt látta Alv arcát, azt hogy milyen döbbent képet vágott üres tányérjára pillantva. Majd újból tele merte és elfordult, de ezúttal résen volt.

- Nem zavarok? –kérdezte hirtelen. Amitől Kirara aki az újabb adagot is ki akarta csenni, annyira meg ijedt, hogy székestül hátra esett magára rántva az asztalon lévő tányérokat és az ételt. Ennek láttára Alv egy jóízűt nevetett a szósztól, krumplitól, hústól és rizstől összekent lányon. Most éppen mind a ketten a vízben fürödtek. Pontosabban pancsoltak. A két kisgyerek is bent volt velük.

- Ne haragudj, hogy bepiszkoltam a ruhádat és hogy összetörtem a kancsódat. –mondta a lánynak Kirara      

- Semmi baj kisasszony. Az én kishúgom úgyis mindig a porban játszik. A kancsóból meg van még egy, úgyhogy azért sem kell aggódnia. –szólt a fiú

- Ó, elnézést. –mondta kissé elpirulva Kirara

- Úgy hallom a kisasszony éhes. Jöjjenek a mamám vendéglőjébe, ha megtudja, hogy megmentették Gilient biztosan, készít majd valami finomat.

- Köszönjük, egyébként ne haragudj. Még be sem mutatkoztam. A nevem Kirara. Ő mellettem Alv, a parton ülő két lány pedig Sango és Dvergr.

***

- Mi??? Majdnem elütötték Gilient?

- Igen de, a kisasszony megmentette. –válaszolt a fiú aggódó mamájának

- Hát ebben az esetben, a kisasszonyokat meghívom egy finom levesre. Remélem ízleni fog.

- Mami, hisz tudod, hogy mindenkinek ízlik az, amit főzöl. –mondta a lány

- Lehet hogy nem. Csak félünk, hogy Pénelopé agyon csapna, ha kritizálnánk az ételt. –mondta mosolyogva egy férfi

- Próbáld csak meg Arnold. Van nálam sodrófa. –válaszolta az asszony és a levest a lányok elé tette. De abban a pillanatban egy sereg ember vonult be a vendéglőbe.

- Szerbusz Pénelopé… te jó ég! –nézett Alv-ra és Kirara párosára. –Ezek a nők voltak, akik visszaverték a szabadság tüntetésünket! –mondta, erre néma csönd lett a helységben. Mindenki elhallgatott.

- Ugye ez nem igaz kisasszony? Mondja hogy nem… szólt a fiú

- De igen. –válaszolt Kirara, majd fel állt és folytatta –A Galaktikus Adatvédelmi és Ellenőrzési Hivatalnak dolgozunk. De ide nem kémkedni jöttünk…

- Menjenek el, maguk árulók! Hagyjanak minket békén! –mondta sírva a két gyerek

- Hagyják el a vendéglőmet. A nemesek kutyái tőlem nem kapnak ételt. –vetette oda nekik az asszony. Azzal fogta magát és kibutította Kirara tányérjából a levest. A lányok felálltak, oldalról Dvergr segítve elhagyták az épületet.

Aznap a nemesek bált tartottak. Mind a négy lány számára kikészítettek egy-egy ruhát.

- Ugyanolyan leves, mint a vendéglőben... –mondta Dvergr

- De azt is lefogadom, hogy annak a levesnek százszor jobb íze volt. –válaszolt Kirara

- Mi baj Alv? Min töprengsz ennyit?

- Semmi baj anya… csak…

- Csak mi? 

- Csak ez a helyzet is a GOTT-ra emlékeztet. Pontosabban az Eclair, Lumiere párosra.

***

Másnap a lányokat kora reggel kivezényelték egy dombtetőre, minek az aljában már ott gyülekezett a tegnap feloszlatott ember sereg.  Középen egy ember állt egy széken és beszédet mondott. A négy lány minden egyes szavát tisztán értette.

- Mik vagyunk mi? Kutyák vagy emberek? –kérdezte

- Emberek! –ordította a tömeg

- Mik vagyunk mi rabszolgák, akit a nemesek kényük-kedvük szerint gyötörhetnek? Nem kértük a segítségüket soha mégis ide jöttek, és igásló módjára dolgoztatnak minket! A gyerekeinket is, tönkre tették a házainkat, kertjeinket. Hát kérdem én, meddig fogjuk mi ezt tűrni? Meddig tűrhet egy ember ilyen nyomort és megaláztatást? Most itt az idő! Vegyük vissza mindazt, ami a miénk és űzzük el a betolakodókat! Nem élhetünk tovább ilyen nyomorban! Kérdem én, velem tartotok?

- Igen! –a tömeg egy emberként ordította a választ.

- Akkor hát előre barátaim! Ne rémüljetek meg tőlük! Szerezzük vissza a szabadságunkat!

- Mi nem így értesültünk a dolgokról! –csattant fel Kirara

- Sajnálom hölgyem. Fegyvert szegezz! Tűz! –ordította a nemesek csapatának kapitánya. A parancsszóra több száz fegyver sült el.

- Ne lőjenek! –kiabálta Kirara. Majd elő kapta a tollát húzott a földre egy vonalat, felrántotta és mindenki kezéből ki verte a fegyvert.

- Mégis hogy képzeli ezt?! Arami Tama, a maga ügynöke minősíthetetlenül viselkedik!

- Kapitányúr. Higgye el, szörnyen sajnálom. Kirara a Menny-szakaszból. Nyugodj meg és kérj bocsánatot a kapitányúrtól. –mondta a hologramon keresztül Arami Tama ügyvezető igazgató. Eközben Sango és Kirara elszakadtak a másik két társuktól. Így azok nem láthatták, hogy egy újabb hologram is meg jelenik. Egy fiatal, szőke, kékszemű nő.

- Chris. Hát te hogy…

- Bendredi mondta hogy történt valami, így gondoltam jövök és megnézem. –szólt

- Kirara. Meg ismétlem, kérj bocsánatot a kapitányúrtól. –mondta megint a férfi

- Azt leshetik…

- Kirara ne csináld! Egy ügynök sosem tagadhatja meg a felettesétől kapott közvetlen parancsot! Még akkor, sem ha a szíve mást diktál! –kiabálta Sango és elkezdte rángatni a lány karját. Eközben Kirara fejében sűrűn peregtek az emlék-képek.

- Picim éhes vagy? Oh, azt felesd el, de helyette máshonnan fogod kapni a tejecskét…

- Hé, úgysem tudsz lefröcsölni…

- Gyere! Úgysem tudsz elkapni…

- Ezt nem tehetik! Ők emberek, nem robotok…

- Ne félts, ügynök vagyok. Nem tudtad...

- Nem teheted ezt Eclair! Vond vissza a parancsot! Eclair...

- Arami Tama! Te áruló! Te áruló... –hallotta előző életeiből maradt emlékeit. A szavak ott dübörögtek a fejében és a szívében.

- Elég volt! –ordította és ez a kiáltás olyan energiákat szabadított fel benne, hogy a mellette álló Sangot legalább tíz méterre röpítette. Az emberek döbbenten bámulták a lányt. A katonák menekülni kezdtek, megijedtek a szemében égő eszelős, féktelen haragtól és gyűlölettől.

- Ha végezni akarnak velük, ahhoz előbb rajtam kell átjutniuk. De aki meg próbálja, azt garantáltan meg fogom ölni!

- Kirara! Hagyd abba és kérj elnézést! –mondta Arami Tama

- Kirara ne csináld! –kiabált Sango a földön ülve

- Kirara!

- Kirara hagyd abba! Ne tedd! Kirara!

- Megmondtam, hogy a múltad elől nem futhatsz el. Ugyan az, mint mindig. Nem tudsz változtatni… és nem is akarsz. Azt is megmondtam, hogy tőlem sosem fogsz szabadulni. Mi egyek vagyunk.  Hallgasd a sikolyokat, hogy félnek tőled. Végezz velük. Ismét birtokában vagy az erődnek. Kirara most hulljanak porba az ellenségek fejei!

- Kirara állj! Ne csináld!

- Van valaki, aki ki mer ellenem állni? –ordította a lány.

- Ez lehetetlen! Fegyvert szegezz! Tűz! –kiabálta a kapitány. A vezényszóra mindössze csak húsz-huszonöt fegyver szólalt meg. De ezek a lövések sem találtak célba Kirara védő pajzsának köszönhetően. Majd egy lövés mégis csak célt ért. Kicsivel a lány szíve fölött.

- Kirara! –kiabálta Sango, de addigra a lány már a földön feküdt, kezét a sebére szorítva. A levegő vétel egyre nehezebben ment neki. Érezte a golyó, okozta fájdalmat. Majd erőtlenül lehunyta a szemét…

- Kirara, jól vagy? Hahó térj magadhoz.

- Azt hittem ezt nem élem túl... –nyögte a lány –Uh, ez fájt. Mi történt? Hol vannak az emberek, a fegyveresek meg a többiek?

- Elhúzták a csíkot. –mondta Alv

- Igen, Alv szétcsapott köztük. –szólt mosolyogva Dvergr –Amikor látta, hogy lelőttek egyedül szétverte őket. Úgy rohant hozzájuk, mint akit ágyúból lőttek ki.

- Igen, igen. Azok meg hirtelen nem tudták mi folyik itt és futottak, mint a nyúl. –fűzte tovább a szót Sango

- Kisasszony! Kisasszony jól van? Úgy örülök, hogy magához tért! Parancsoljon ezt a levest a mamánk, küldi, azért mert kiállt mellettünk. –rohant be a szobába az a két kisgyerek, akiket tegnap megismertek. A fiú egy tál levest hozott és csak nem sokon múlt hogy ne öntse magára. A kislány négy szál virágot vitt a kezében, amit Alv-éknak adott.

A hivatalban eközben Arami Tama felettesei kérték számon a négy lány tettét.  

- Na de kérem! Mit mosolyog ilyen békésen? Ha jól tudom a maga ügynökei, szegtek parancsot! Magának meg kötelessége el fogni és likvidálni a lázadókat.

- Szörnyen sajnálom uram. Csak azon mosolygok, hogy négy ilyen kislány ekkora port kavart. –mondta Arami Tama. A hivatalban eközben futótűzként terjedt a hír.

- Mi? Kirúgták a lányokat? –kérdezte Lina

- Pontosan, parancsot szegtek. Ezért most az életükkel kell fizetniük. –válaszolta Zelgadis 

- Ez nem igazság!

- Nyugodj meg Shipo ne, sírj. –próbálta vigasztalni Kagome a kisfiút.

- Ha kirúgták őket, az annyit jelent, egyik ismerősöm szavait használva, hogy megszűnnek létezni. –mondta Hiten

Folytatjuk…