Alv ígérete

- Mi van vele? –kérdezte remegő hangon Alv

- A Pokol Fája... –suttogta Sango

- A mi?

- Pokol Fának hívják azt a speciálisan mérgező növényt, ami… ami a szervezetbe jutás után… olyan mérget termel… ami egy legfeljebb két óra alatt végez egy… egy emberrel. –mondta Sango a sírással küszködve. –Az ellenszert csak annak a növénynek a magjából lehet elő állítani… Ezt a növényt Kurama használja. Gyere! Most azonnal el kell látnunk őket különben…

- De most az előbb mondtad, hogy csak abból a növényből lehet elő állítani. Akkor hogy…

- Ne most csináld ezt a kabarét! Nem érted?! Ha nem próbálunk meg valamit, mind a ketten meghalnak! –ordította Sango

- Ahonnan a felszerelést szereztük annak a raktárnak a közelében láttam egy orvosi rendelőt… Vagy remélem hogy az volt. –mondta Alv

- Al…Alv... –Kirara kinyitotta a szemét. –Alv sajnálom nem… nem tudtam… megvédeni… Dvergrt… Bocsáss me… meg.

- Kirara, most az egyszer ne beszélj. Ne félj, meg fogunk gyógyítani.

- Alv… negyed… negyed óra alatt?

- Negyed óra... –suttogta döbbenten Sango. Majd fogta és meg emelte barátnőjét. –Ki kell találnunk valamit, de nagyon gyorsan, mert ezek ketten már nem húzzák sokáig… Indulás!

Sango és Alv kivitték a két lányt a hajóból és Nagariat használva pár perc alatt a táborba értek.

- Sango, sietnünk kell, már csak kilenc percünk maradt.

- Hol láttad azt a rendelőt?

- A tábor mási végén…

- Szerbusztok csajok! –szólt egy hang a lányok háta mögött.

- Yusuke… kérlek had lássuk el őket... –kérte Alv

- Azt sajnos nem engedhetem.

- Nem bizony. Sajnálom de nem tehetjük. Nem engedhetünk tovább titeket. –állt Yusuke mellé Kurama

- Kurama… kérlek!

- Rózsa Ostor! –kiáltott a fiú és a kezében lévő vörös rózsa hirtelen megnőtt a szirmok lehullottak róla és egy tüskés ostorrá változott.

- Ne Kurama!

- Akkor kezdjük. REIGUN! –kiáltotta Yusuke, mire a mutató ujjából amit úgy tartott mintha fegyvert fogna, egy kék színű közepes méretű gömb egy puskagolyó sebességével röpült ki. Sangonak épp csak annyi ideje volt hogy aktiválja a pajzsát, és már is becsapódott a lövedék.

- Ne kérlek! –mondta Alv

- Rózsa Ostor! –hallotta Kurama hangját, majd Yusuke kiabálását:

- Mi a fenét művelsz?! Elment az eszed? Kurama!

- Fussatok! Vigyétek Kirarát a rendelőbe!

- Alv! Igyekezzünk! Már csak öt percünk van! –kiabálta Sango. Azzal a két lány már száguldott Nagaria-an a tábor másik végébe.

- Naga! Kérlek, siess négy perc! –mondta Alv. Amint oda értek leugrottak a védőrobotról és rohantak be az épületbe. Futottak, tudták hogy kevés a rendelkezésükre álló idő. Beléptek a helységbe és a két lányt az ágyakra tették.

- Alv... –szólalt meg erőtlenül Kirara –Alv, kérlek… ígérj meg… nekem… valamit. Ígérd meg, hogy… hogy vigyázol Sangora és Dvergr-re.

- Miért ígérjem ezt neked? Ha meggyógyulsz, akkor úgy is együtt leszünk. Mert rendbe fogsz jönni. –mondta könnyes szemmel a lány. –Ugye? Ugye meggyógyulsz, mert én nem fogom hagyni, hogy… Kirara, Kirara! Kirara ne csináld! Ne merészelj! Nem teheted! Nem hagyhatsz itt! Nem halhatsz meg! Kirara! Kira… Kirara. Nem… nem engedem. Kérlek… kérlek szépen, kérlek szépen térj magadhoz! Nem akarlak elveszíteni. Nem akarom hogy… hogy… Légy szíves, most az egyszer… most az egyszer hallgass rám… Nem engedem! –kiabálta Alv és elkezdte az öklével ütni a lány mellkasát.

- Alv! Alv, ne csináld! Már nem tehetsz semmit! Kérlek… Alv állítsd le magad! Nem tehetsz semmit! Kirara meghalt! –ordította a Sango akinek, az arcán patakokban folytak a könnyek.

- Nem! Még nem késő! Még tehetünk valamit. Nem… nem akarom elveszíteni... –szólt Alv. Ámde hiába volt minden. Kirara mozdulatlanul feküdt az ágyon, az arca az idő lassú múlásával egyre fehérebb lett. A szíve, amely mindig olyan vidáman, életerősen dobogott, most már nem vert. Alv nem akarta elhinni, hogy oly sok év eltelte után az első és legjobb barátja a karjai között távozik ebből a világból… Nem akarta elhinni, de valahol mélyen már felfogta az igazságot. Mert tudta hogy Kirara sosem váratná meg, főleg akkor, amikor szól neki… Sosem késleltetné…

- Kirara, meg ígérem… meg ígérem neked… hogy mindig vigyázni fogok anyámra és Sangora… Ígérem, hogy sosem hagyom őket magukra. Meg ígérem. És én meg… megtartom a szavam! –mondta Alv a lány mellkasára borulva. –Miért? Én meg… én meg veszekedtem vele mielőtt elindultunk… Ha nem lettem volna olyan hülye hogy… hogy…

- Alv, ez nem a te hibád. –próbálta Sango megnyugtatni a lányt

- De igen is az enyém! Ha legalább nem ordítottam volna vele akkor… akkor… biztos dühös volt rám… azért… azért nem tudott rendesen harcolni…

- Ez nem igaz! Kirara sosem volt dühös rád. Nagyon szeretett téged! 

- De dühös volt! Biztosan… különben…

- Alv hagyd már abba! –kiabálta Sango –Kirara egyáltalán nem volt dühös rád, ő nem volt haragtartó.

- Azt te honnan tudod, hogy nem volt dü…

- Onnan hogy jól ismertem. Immár majdnem négyszáz éve…

- Ti meg mit kerestek itt?! –ordított Alv. Sango megfordult és szembe találta magát Kurama-val és Yusuke-val, akik másik két társukat vitték. Kurama letette Hieit oda ment az ágyon fekvő Kirarához és megcsókolta.

- Hagyd őt békén! Te voltál az aki... Hogy merészeled most... –üvöltötte a lány. Kurama felegyenesedett és oda lépett barátai mellé. Abban a pillanatban Kirara teste ugyan úgy, mint a hajóban ismét arany színben kezdett tündökölni. Majd egy eget-földet rázó kiáltás hagyta el a száját. Ezután a lány a levegőbe emelkedett, a testére egy vörös szalagszerű valami tekeredett, a kinyújtott karjától egészen a lábáig, majd elveszett az arany ragyogásban. Aztán a fényáradat meg szűnt, és Kirara a földre zuhant. De egy macska ügyességével landolt.

- Kurama, légy szíves egy picivel előbb szólj nekem, ha még egyszer ilyen bűvészmutatványra készülsz! –mondta a lány. Alv Sango és Yusuke szájtátva figyelték az eseményeket.

- Ez hogy… hogy lehet? –kérdezte sírástól remegő hangon Alv. –Te élsz? Kira… Kirara! –ordította a lány, majd oda szaladt a barátnőjéhez és megölelte. De olyan lendülettel futott neki, hogy mind a ketten hanyatt estek.

- Alv olyan, vagy mint... –mondani a lány, de elharapta a mondatot amint meg érezte hogy Alv könnyei a bőréhez érnek.

- Jól van, ne sírj! Már vagy negyed órája mást sem csinálsz.

- Ezt meg honnan tudod? –kérdezte döbbenten a lány.

- Onnan hogy hallottam.

- Mi?!

- Igen.

- Akkor te… Te nem is haltál meg?!

- Hát, ööö… nem!

- Te hülye liba!!! Mi itt kisírjuk a szemünket és már majdnem a bosszút tervezzük, te meg… te meg…

- Jól van, na! De ne ordíts a fülembe, és légy szíves mássz már le rólam. 

- Ez egyáltalán nincs jól!

- Kirara, nagyon örülök hogy…

- Kurama! Te meg hogy merészeltél lesmárolni! –kiabált bele a fiú mondatába Kirara

- Csak megadtam a jelet. –válaszolta mosolyogva.

- Ezt nevezed te jel megadásnak?! –toporzékolt a lány

- Mi a jó fenéről beszéltek? –kérdezte Alv

- Amikor Kurama leszúrt a gazával…

- Az nem gaz, hanem növény. Méghozzá a Pokol Fája.

- Akkor a Pofával…

- Az nem pofa! Hanem Pokol Fa!!! –mondta egy árnyalatnyi sértődöttséggel a hangjában.

- Nem mindegy?! Nos amikor leszúrt, valahogy a mérgen kívül a gondolatait is belém jutatta. Az volt a terve, hogy játsszam el a saját halálomat, ugyanis figyeltek minket. Amikor ezt így elő adta nekem, még pluszban hozzá tette, hogy állítsam meg magam körül az időt és csináljak ellenanyagot. Mert képes vagyok a testembe jutatott méregből ellenszert készíteni de legalább egy órára van szükségem hozzá. Ezért tartottak fel titeket. De miközben „halott” voltam, minden egyes szavadat hallottam. Ja és el árulta hogy megbeszélték Hiei-el hogy Dvergr-t csak le ütik, úgyhogy neki nincs semmi baja.

- Lehet, hogy nincs, de nem is nagyon törődtek velem... –mondta egy hang a lányok háta mögött.

–Anya jól vagy? –kérdezte gyorsan Alv

- Ni csak, eszedbe jutottam?! Drága, egyetlen, édes, tündéri kislányom!

- Anya, annyira örülök, hogy nincs semmi bajod.

- Hmm, vettem észre... –mondta Dvergr és mérgesen elfordította a fejét. Rosszul esett neki, hogy a saját lánya egy percet nem foglalkozott vele. Bár valamennyire meg értette, hogy milyen nagyon aggódik Kiraraért.

- Ne haragudj… csak… csak... –kezdte Alv, aztán meg gondolta magát, letérdelt anyja elé megölelte és adott neki egy puszit. Dvergr ettől annyira meglepődött, hogy szinte el is felejtette azt, amiért mérges volt. Alv nagyon régen puszilta meg utoljára, még kislányként.

- Haragszol még? –kérdezte óvatosan

- Már nem.

- Alv alakul, mint púpos gyerek a prés alatt... –kotyogott bele Kirara

- Nekünk most mennünk kell. –szólt Yusuke

- Hé, pribékek!

- Kösz a kedves jelzőt... –morogta Kurama

- Mit mondtál, te kis…

- Nyugi Yusuke, ne szívd mellre.

- Kurama! Mi az hogy ne szívjam mellre?! Egyáltalán mit akar?

- Tessék, ezt Kirara nyomta az előbb a kezembe. –szólt Alv

- Mégis mi ez?

- Egy olyan ellen szérum, amit minden fajtamérgezésre, sőt még a Xennox rendelet legyőzésére is tudjátok használni.

- Köszönjük. –mondta Yusuke és Kurama egyszerre, aztán fogták barátaikat és elhagyták a rendelőt.

- Mi az a Xennox rendelet? –kérdezte Alv

- Egy olyan speciálisan kifejlesztett bomba, ami egyenként semmisíti meg a célpont belső szerveit. –válaszolt Sango

- Pfuj…

- Hát, ez van...- mosolygott Kirara

***

- Főnök! Két úr kíván be bocsátást. –mondta Bendredi

- Rendben. Jöjjenek. –válaszolta az ügyvezető igazgató. A titkárnő sarkon fordult és kiment. Majd nem sokkal később, két férfival tért vissza. Az egyik egy alacsony, vézna sunyi tekintetű loboncos halványkék hajú férfi volt. A másik pedig a szöges ellentéte. Magas, izmos tisztább tekintetű, mind az akit a vállán vitt. Egy sötét, nem túl nagy napszemüveget viselt, habár aznap esős volt az idő.

- Mondja, ez az ajtó hangszigetelt? –kérdezte, amikor a titkárnő ismét elhagyta az irodát.

- Igen, de mégis kik maguk?

- Az most nem lényeg. –válaszolta a cingár

- Már hogy ne... –akarta mondani Arami Tama, de a két illető minden előzetes nélkül öt-öt golyót lőtt ki rá. Aztán az alacsony felvette az alakját, és megmondta a másiknak, hogy a halottat tüntesse el.

- Ne légy mérges drága öcsikém, de mivel neked nincs ilyen képességed, csak testőrnek leszel jó. Hová vitted?

- Mondjuk úgy, remekül le fog barnulni a szomszéd étterem kályhájában. –válaszolta az. Erre mind a ketten hangos nevetésben törtek ki. Majd az irodába bejött három fiú és egy lány. Sesshoumaru és barátai.

- Ti meg mit akartok? –förmedt rájuk

- Kuramaék csődöt mondtak, azt mondta, hogy utánuk mi megyünk.

- Rendben menjetek. –válaszolta kelletlenül

- Ennyi? –kérdezte Inuyasha

- Ennyi! Lóduljatok! Mire vártok? Írásos engedélyre? Mozgás, csürhe banda!

- Ki ez a fickó? –tette fel az újabb kérdést a fiú és a magas férfire nézett

- Nem mindegy? Tudtommal nem a te dolgod!

- Gyere öcskös, menjünk... –mondta Sesshoumaru azzal meg indult ki a helyiségből. Inuyasha még vágott egy utolsó grimaszt, aztán követte bátyát.  A többiek is így tettek és távoztak az irodából.

- Na végre, hogy ezek a STAR ügynökök milyen bosszantóak.

***

- Viszontlátásra igazgatóasszony!

- Szerbusz Lumiere! Viszlát Eclair, akkor hát ne feledjétek, holnap reggel öt órakor.

- Meg lesz! További jó estét főnök! –válaszolta nevetve az egyik vörös hajú recepciós lány. A csinos hölgy, akitől elköszöntek kilépett a hatalmas épületből. Hazafelé tartott a sötét utcán. Ma kivételesen előbb haza mehetett. Még csak fél nyolc volt. Máskor általában három-negyed kilenc kor, de olyan is volt hogy negyed tizenegykor végzett. Még rengeteg dolga volt otthon, különböző szerződéseket és pénzügyi dolgokat kellett ellátnia. Mint mindig, a GOTT ügyvezető igazgatójára hárultak ezek a feladatok. A lakása nem volt messze a hivataltól, amint oda ért örömében felsóhajtott. Ezután kinyitotta a kapu, majd felkapcsolta a villanyt.

- Te jó ég… –suttogta – Arami Tama!

- Chri… Chris... –nyögte a férfi, majd elsötétült előtte a világ.

Folytatjuk…